Harminchárom éve írok. Rövidebb-hosszabb szövegeket. Inkább már hosszabbakat.
Így próbálom megérteni és feldolgozni azt, ami körülvesz. És azt, ami folyton változik.
De van, ami változatlan.
Szeretem elfogadni és szeretni az életet. Minden apróságot, ami megadatott, amit kapok, ami épp csak szembejön. Nem dühöngeni. Akarni a jót. Segíteni. Másokért élni. Istent keresni. Megtalálni végre. És megbékélni.
A küzdelmeim és túléléseim tanulságait pedig megosztani másokkal.
Nem rossz program ám ez.
Ha van kedved, olvass belém!
Idegesítő egy pali volt, tippre a maffiának dolgozott. Miskolc külső évtizedek óta bevonzza az ilyeneket. Emlékezett a felesége mentős sztorijaira, aki ropogós medikaként kékvillogóval rótta a területet, ahol minden hétre jutott egy késelés vagy tüdőlövés.
Ugyan mi a búbánatot csinált volna a négyutcás, disznószar- és füstszagú zsákfaluban egy művelődésszervező BA-val? Amire persze az egész família roppant büszke volt. Diplomás ember a lányom! rikoltotta az apja, aki annyira berúgott a közepesen elegáns fővárosi helyen, hogy azóta is emlegetik. Az étteremben.
A kutya őszinte, a kutya nem alakoskodik, örül a percnek, a pillanatnak, annak, ami van, ami megadatott. Olyan bizalmas ráhagyatkozással élik az életüket, amire naponta rácsodálkozom. Ez a készség mindannyiunkban ott volt gyermekkorunkban, csak teljesen elfelejtettük. Ami elég nagy kár.
