amikor eszembe jut a műtétem előtti reggel. És ami miatt most elszégyellem magam és nem kicsit támad rossz érzésem. Elmondom, miért.

Olyan reggel volt, amire közhelyesen azt mondjuk, hogy szép őszi idő. Kicsit csípős, aranysárga napfény, rozsdás, színes, lilás levelek. Szokás szerint elindultunk a kiskutyával a Nehru-park felé. A Tompa utcánál már nagyon örül, kajla-balga módon riszálja a kis seggét, élénk farokcsóválás, szinte a föld felett ugrál, ahogy mondani szoktuk: „plipizik” az agár. Simogatom, szeretgetem, kap egy jutalomfalatot is.

A kutya őszinte, a kutya nem alakoskodik, örül a percnek, a pillanatnak, annak, ami van, ami megadatott. Olyan bizalmas ráhagyatkozással élik az életüket, amire naponta rácsodálkozom. Ez a készség mindannyiunkban ott volt gyermekkorunkban, csak teljesen elfelejtettük. Ami elég nagy kár.

Sokat tanulhatnánk a kutyáktól. Volna mit.

Szóval a szokásos útvonalunkon megyünk a Petőfi híd felé kanyarodva, majd átkelünk a Soroksárin és a park sarkánál, már a füves részen elengedem az ebet. Boldogan szaglászik. Mint mindig. Örömmel nekiiramodik. Mint mindig. Szépen csinálja a kis feladatait: ül, marad, spin, nyolcas, zen. Aztán kéri a kötélcsomót, hogy dobjam neki. Dobom, elrohan, visszahozza, húzgálom, játékosan futok utána, persze kicselez, de aztán hagyja, hogy elkapjam, fogom a kötelet, húzom, nem engedi, morog, „enyém a kötél, nem a Rióé” ezt hajtogatom. Kajla mód ugrál, persze, hogy az övé, tudja ő azt nagyon jól.

Belefeledkezünk a közös játékba, fut még egy-két hihetetlen tempójú agaras kört, én bámulom, mint mindig, majd mindketten megéhezünk. Hazairányba bandukolunk, de a park közepe táján megállok. Belenézek a meleg, barna kutyaszemeibe, megsimogatom a fejét és elszorul a torkom. Ugye fogunk még együtt játszani itt kiskutyám? – ezt kérdezem nagyon halkan. De igazából nem tőle. És nem is magamtól.

Mert valahol nagyon mélyen nagyon félek. És őszintén örülök ennek a reggelnek, amiben amúgy nincs semmi különös. Játszom a kiskutyámmal. Kicsordul a könnyem, letörlöm. Két nap múlva reggel mélyaltatás és egy elég radikális beavatkozás vár rám. Túlélem? Remélem. Fogalmam sincs, mi lesz azután. Hogy milyen lesz az azután.

Hazamegyünk. Hazaérek? Hiszem, hogy igen.

Hazamentem. Gyógyulok, lábadozok. Ennek már jó ideje.

És hogy miért szégyellem most magam? Nem vagyok rá büszke, ezért elmondom, miről jutott eszembe ez a bizonyos, november eleji reggel. Arról, hogy ideges vagyok, hogy mérges lettem a kutyára. Rádörrentem, nem szeretettel és nem türelemmel fordultam hozzá. Ahhoz, akinek a szemébe néztem pár hete és elbőgtem magam és csak annyit mertem kívánni akkor, hogy legyen még egyszer egy ilyen szép, közös reggelünk. Ahhoz, aki mindig szeret, aki mindig örül, aki kajla-balga módon riszálja a fenekét, szinte a föld felett ugrál, mikor velem van.

Sokat tanulhatnék ettől a kutyától.